Mélyvíz, csak úszóknak! Megvalósítani céljainkat, és tovább tervezni

 Ha nem tudná, hová tart, nem érne célba. Előre tervez, gyorsan dönt, és sosem volt kérdés számára, melyik fontosabb: az élsport, a tanulás vagy a család. Mindegyik, de a maga idejében. Kovács Ágnes olimpiai bajnok úszónővel, PhD hallgatóval, egyetemi előadóval és motivációs trénerrel beszélgettünk.

 

Néhány lélegzetvétel erejéig megszorul a tüdőmben a levegő. Arra a felsorolásra gondolok, amely így kezdődik: olimpiai bajnok, kétszeres világ- és hétszeres Európa-bajnok, sokszoros világkupa győztes, örökös magyar bajnok. Négy alkalommal volt az év sportolója, hét alkalommal az év magyar úszónője, többször megválasztották Európa legjobb női sportolójának.

Ilyen eredmények mellett nem lehet nyugodtan levegőt venni, leírva, olvasva is szédítő. Három diplomája közül az elsőt Arizonában szerezte marketing és kommunikáció szakon, jelenleg a Testnevelési Egyetem doktorandusz hallgatója. Disszertációját az élsportolók és a média kapcsolatáról írja, és nevetve emlékszik azokra az időkre, amikor az újságírók a medence körül kergették azért, hogy nyilatkozzon. Második hivatását a tanításban találta meg, tavaly megnyitotta úszóakadémiáját, és a teljesség kedvéért nemcsak tanít, de motivációs tréningeket is tart cégeknek.

 

A tanulás nem opció, az kell!

 

-      Kezdjük a legfrissebbel, Angliával. Nemrég Chichesterben voltál, az egyetemen meghívott vendégelőadóként órát tartottál a motivációról és a sikerességről, közben adatgyűjtést is végeztél a PhD munkádhoz.

-      Nem ez volt az első szakmai külföldi utam, mert a Testnevelési Egyetem Nemzetközi Osztályán dolgozom már évek óta, így többször tartottam előadást külföldön is. Ezúttal arról, hogyan lehet nagy nyomás alatt maximális teljesítményt nyújtani, és hogyan maradhatunk megfelelően motiváltak ahhoz, hogy elérjük a kitűzött céljainkat. Nagyon jó érzés külföldi egyetemen a katedrára állni és előadást tartani nem az anyanyelvemen.

 

-      Téged mi szokott motiválni?

-      Sikerorientált vagyok, több dolog motivál egyszerre. Az élsportban mindent elértem, amit elterveztem, de már tizenéves koromban is fontos volt a tanulás. Most, közel 34 évesen egyre jobban érzem, milyen jó, hogy képeztem magam a sport mellett. Nyilván, ha az ember benne van a pörgésben és sportolóként az olimpiára készül, könnyen úgy gondolhatja az edzővel és a szülőkkel együtt, hogy ez a vissza nem térő alkalom és csak erre szabad koncentrálni. Én képtelen lettem volna rá.

 

-      A tanulás mellett napi hány órát edzettél?

-      Napi hat órát. Visszagondolva nagyon kemény időszak volt. Reggel fél ötkor keltem és este hét előtt nem értem haza.

 

-      Volt, aki lebeszélt a tanulásról a sport javára?

-      Szerencsés voltam, mert nem. Elmesélek egy történetet, amely jól mutatja, mennyire fontos volt mindkettő az életemben. 17-18 évesen pontosan tudtam, hogy abban a tanévben az érettségi prioritásban lesz a sporthoz képest, mégsem nem mehet a rovására, hiszen Európa-bajnokságra készültünk. Viszont tovább akartam tanulni, ez volt az egyik célom. Úgy döntöttem, nem megyek edzőtáborba. Lehet, hogy ott és akkor az edzőm (Kiss László – a szerk.) ezzel nem értett egyet, viszont ismert engem. Tudta, hogy ha nem enged, arra később rámegy az olimpiai szereplésem. Ők tehát elutaztak, én pedig maradtam. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem edzettem, csak amíg a többiek Dél-Afrikában készültek, addig én Kőbányán. Azt is tudtam, hogy az érettségi után még keményebben kell majd a versenyre készülnöm. Leérettségiztem szépen rendben, két hónap volt még a versenyig. Az edzőm fellélegzett, kezdődhetett végre a rendes felkészülés, amikor másnap az uszodában megcsúsztam a lépcsőn és annyira meghúzódott a lábam, hogy nem tudtam ráállni. Teljes pánik. Mit lehet ilyenkor tenni? Ebből a helyzetből kellett építkeznem, ebből kellett felállnom. Lábbal nem tudtam edzeni, csak karral, így telt el jó pár nap, de végül rendbejöttem. Kimentünk Isztambulba, amely végül életem egyik legsikeresebb versenye volt, háromszoros Európa-bajnok lettem.

 

Amerikából jöttem…

 

-      Két évvel később pedig bejelentetted, hogy Amerikába mész tanulni.

-      Az életem már jóval korábban, az atlantai olimpián megpecsételődött. Ott döntöttem el, mit akarok. Annyira tetszett a környezet, az olimpiai falu és az uszoda, amely az egyetemi kampuszban volt, hogy két dolgot helyben elhatároztam: ha 15 évesen bronzérmet tudtam nyerni, a legközelebbi olimpián aranyat szeretnék, és mivel annyira magával ragadott Amerika, hogy „tátott szájjal” néztem, egyszer egy ideig ott szeretnék élni. Ez a két cél lebegett a szemem előtt. Az olimpiai arany 2000-ben sikerült Sydney-ben, de sosem volt bennem az, hogy csak olimpiai bajnok akarok lenni, semmi más. Mindig mellette volt a tanulás. A kettő nemhogy hátráltatta, hanem kiegészítette, segítette egymást az életemben.

 

-      Viszont nem lehetett könnyű egyensúlyban tartani a két területet.

-      Valószínűleg furcsa tőlem hallani, hogy nem bírom a monotonitást, de tényleg nehezen viselem. A cél érdekében megtettem mindent, de mankóként kellett még valami. A sport a fizikai, a tanulás a szellemi edzést jelentette. Említettem, hogy sikerorientált típus vagyok. Az életciklus úgy épül fel, hogy hullámhegyek és –völgyek egyaránt vannak benne, így menthetetlenül mélyebb részekbe is kerül az ember. Engem viszont a siker éltet, a pozitív visszajelzés hajt előre. Ha az élsportban, a versenyen, a medencében nem jöttek a sikerek, de írtam egy jó dolgozatot, vagyis más szituációban megkaptam azt a sikert, ami hiányzott, helyrebillentett lelkileg és megnövelte a teljesítményem a sportban is.

 

-      Ezt a hozzáállást otthonról hoztad?

-      Igen, a maximalizmusom neveltetésből is ered. A szüleim többdiplomás, sportszerető emberek, a bátyámat és engem is ebben a szellemben neveltek. A tanulás nem opció, az kell! Szerencsére ezt korán megértettem, és itt kerül a képbe a hosszú távú gondolkodás. Valószínűleg a sport is megtanított a hosszú távú célok kitűzésére, de az alaphabitusom is ilyen. Szeretek tervezni és szeretem tudni, merre tartok. Azért tudok gyorsan dönteni, mert tudom a célom. Mindez magával hozza az önbizalmat is.

 

Ép test, ép lélek

 

-        A sportteljesítmény hány százalékban fizikai és mennyiben lelki állapot függvénye?

-        Inkább úgy mondanám, hány százalék tehetség és hány százalék kemény munka, mert a kemény munkához sorolom a pszichés állapotot is. Én szerencsés voltam, mert amikor 14 évesen felkerültem a nagycsoportba, volt sportpszichológus a válogatott mellett. Nem állandóan, de velünk volt. Jóban lettünk, így végigkísérte a pályafutásom, ott volt a nagyobb világversenyeken, olimpiákon. Az edzőm felismerte, hogy a fizikai munka mellett legalább annyira fontos a psziché is. Hiába végezteti el az adott munkát, ha a versenyző pszichésen nem kapja meg, amire szüksége van, nem jön az eredmény. De találkoztam olyan edzőkkel is, akik egyáltalán nem támogatják, sőt szinte ellenzik, hogy sportpszichológus legyen a versenyzők mellett.

 

-        Kevésbé csapatjátékosok?

-        Szeretném kiemelni, hogy az úszás egyéni sportágnak tűnik, de összetett csapatmunka van mögötte. A siker sok apró elemből áll össze, ezért nem mindegy, hogy az edzővel, a segédedzővel, a csapatorvossal, a pszichológussal, a masszőrrel, de még a családdal is milyen a viszony. A versenyen csak az látszik, hogy az úszó egyedül áll a medence rajtkövén, pedig ugyanúgy működik az egész, mint egy céges team.

 

-        A folyamatos sikerélményt vagy a kudarcot nehezebb feldolgozni?

-        Biztos meglepő, de a sikert is nagyon nehéz feldolgozni. Úgy érzem, engem hosszú távon nem változtatott meg.

 

Bárki lehet bajnok

 

-        Amerikából milyen szemléletmódot hoztál magaddal?

-        Az erős csapatszellemet. Még az egyéni sportolókat is sokkal inkább csapatszellemben nevelik, mint itthon. Ott átmentem egy személyiségváltozáson, sokkal nyitottabb lettem.

 

-        Amikor először voltál odakint az atlantai olimpia alatt, nem fájdult meg a szíved az ottani jobb körülményeket és lehetőségeket látva?

-        Nem. Egyrészt itthon is eredményes voltam, másrészt a siker nemcsak ezen múlik. Inkább azt mondtam magamban, ha Amerika ennyire tetszik, akkor ki kell mennem pár évre. Bennem sosem dolgozott az irigység, sokkal inkább az a hajtóerő, hogy elérjem, amit szeretnék. Mindig azt néztem, mit kell tennem azért, hogy eljussak a célomig. Az emberek sokszor felszínesen ítélik meg a sikert. Nem mások teljes életét irigylik, csak kiragadnak belőle momentumokat. A sport megtanított arra, hogy a siker nem jön magától, rengeteg munka van mögötte és a kudarcokon is végig kell menni.

 

-        Ez teljes mértékben átültethető az üzleti világra is.

-        Igen, a párhuzam miatt érzem azt, hogy át tudom adni a tapasztalataimat és a következtetéseimet más szférában dolgozóknak, menedzsereknek, cégvezetőknek is. Azok a készségek, amelyek az élsportban kellettek, jól konvertálhatók és hasznosíthatók az üzleti életben is. Amikor tréninget tartok, a hallgatók persze nem az olimpiára készülnek, de a saját szakmájukban és életükben ugyanúgy sikeresek, bajnokok szeretnének lenni. Azokat a tanulható készségeket és gondolkodásmódot próbálom átadni, amelyek az élsportban elvezettek az elért eredményekig. A saját bajnokságát kitartással bárki megnyerheti, a mottóm is ez. Cégeknél alapszabály, hogy a hosszú távon sikeresen működő csapatban olyan egyének vannak, akik a saját, belső motivációjukat is megtalálják a kollektív csapatérdekek mellett. Ha ez a két álláspont találkozik egymással, akkor valóban létrejöhet a siker. 

 

-        Mióta foglalkozol motivációs tréningekkel?

-        Ez a folyamat magától alakult ki és lett mostanra tudatos döntés. Évek óta voltak ad hoc jellegű megkeresések, felkérések cégek részéről, az utóbbi időkben pedig egyre többször hívtak kettős karrier témában is. De az élsport befejezése és a szülés után nekem is idő kellett ahhoz, hogy tudatosodjon bennem, mi lesz az új hivatásom. A tanítás.

 

Média nélkül mit érek én?

 

-        A doktoridat az élsportolók és a média kapcsolatáról írod. Ez a kapcsolat a kezdeti időkben nálad sem volt felhőtlen.

-        Bevallom, igaz az anekdota. Tizenéves koromban menekültem a médiától, a sevillai Európa-bajnokságon konkrétan a medence körül kergettek a riporterek. Én úszóbajnok akartam lenni és nem gondoltam arra, hogy szerepelnem is kell mellette. Azóta persze teljesen megváltozott a helyzet, már csak azért is, mert húsz évvel ezelőtt még nem volt ennyi médium. Arról a folyamatról írok, hogy a rendszerváltás és a globalizáció hatására hogyan változott meg az élsportolók és a média kapcsolata Magyarországon, illetve hogyan működik napjainkban. Milyen értékek, érdekek és konfliktushelyzetek vannak mindkét fél részéről.

 

-        Mesélj, kérlek! Főleg a konfliktushelyzetek érdekelnek.

-        Ezt majd a doktori disszertációmban olvashatjátok el, addig várnotok kell, hiszen még hosszú kutatómunka áll előttem.

 

-        De lehet általánosítani? Milyennek látod az élsportolók helyzetét a hazai médiában?

-        Nehezebb lett kitűnni. Régen nem volt ennyi felület, ismertebbek voltak a sportolók, mert az elérhető kevés médiumban többet szerepeltek. A szabadidő eltöltésének módja is kibővült. Úgy érzem, az élsportolók teljesítményét elismeri a társadalom, de sok a „zaj” és felgyorsult a világ. A londoni olimpia például nagyon gyorsan lecsengett.

 

-        Miért éppen ezt a témát választottad?

-        Egyrészt Magyarországon még nem nagyon végeztek kutatást specifikusan ebben a témában. Másrészt több sportoló kért már tanácsot tőlem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne jól együttműködni a médiával, de a média munkatársai is gyakran felteszik ezt a kérdést nekem a sportolókra vonatkoztatva. Közben egyre kevesebben tudják, milyen életmódot folytatnak az élsportolók valójában. Nem a botrányokra gondolok, hiszen arról könnyen, szinte azonnal értesülnek az emberek. Azt, hogy egy sportoló általánosságban mit képvisel és a társadalom ebből milyen értékeket társít mellé, a média nagymértékben befolyásolja. Ezért fontos, hogy a két félnek jól működő kapcsolata legyen egymással.

 

ItBehaviour Magazin/június, szöveg: Molnár Eszter