Doktori disszertációját Élsportolók és a média kapcsolata a 21. században Magyarországon címmel írja. Sokakban élénken él egy kép, amikor 1997-es Európa-bajnoki győzelme után Molnár Dániel rádiós riporter mikrofonnal a kezében üldözi Sevillában. Erre is visszautal?

Ó, ez egy nagyon aranyos történet, és valóban megtörtént. Igaz, még a huszadik században.

Fotó: Bődey János / Index

Azért elmesélné a részleteket?

Ma már csak nevetek ezen a gegen. Akkor bele sem gondoltam, hogy az esetnek maradandó utóélete lesz. De jól jellemezte, hogy egy fiatal sportolónak mennyi más feladata van az úszáson kívül. És mennyire beszűkült állapotban érkezik egy versenyre. Nem tudatosult akkor még bennem, pontosan mit kell tennem, ezért kicsit meglepő, egyben ijesztő is volt, hogy miután lement a teher és az a hatalmas stressz rólam, nyertem, és megnyugodtam, nem vonulhattam el és nem lehettem önmagammal és az aranyérmemmel. El kellett ugyanis mondanom, mit és hogyan tettem meg azért az idilli pillanatért, hogy a végén első lettem.

Akkor nem volt még külön kialakított zóna, ahol az újságírók kérdezhették a sportolókat. Én pedig tényleg a műugró medence körül tettem egy vagy két kört, miközben futottak utánam a riporterek, mert felkészületlen, tapasztalatlan voltam, és akkoriban nem igazán szerettem interjút adni, olyan volt az egész, mintha mindenki engem akarna faggatni, amihez nekem semmi kedvem nem volt. Ráadásul azért is volt kissé érthetetlen ez a reakcióm, mert ez a kétszázas győzelmem után volt, és pár nappal korábban a száz után kedélyesen kiszolgáltam az újságírókat. Azt hittem, akkor már mindent megkérdeztek tőlem, mindent elmondtam, és valószínűleg azért szaladtam el, mert nem szerettem volna, hogy tovább faggassanak.

És azért is volt ez furcsa, mert akkor már olimpiai érmes volt, és az úszócsapat legnagyobb esélyese.

De még akkor is csak 16 éves voltam. A nagyok, a korábbi sikerek szerzői, vagyis Egerszegi Krisztina, Czene Attila vagy Rózsa Norbert már nem voltak ott, mint egy éve, az atlantai olimpián, így egyedüli aranyérmesként az összes figyelem rám terelődött, én pedig túl fiatal voltam ahhoz, hogy mindezt kezeljem, a teher és a nyomás pedig óriási volt rajtam. Talán sorsszerű is, egyben a sors iróniája, hogy marketingből és kommunikációból szereztem a diplomámat Amerikában.

Egerszegi Krisztina volt a példaképe, akivel egymás mellett is edzhetett és még a 1996-os olimpián együtt is versenyezhettek.

És rengetegszer merítettem az ő erejéből, kitartásából. Egy évig a mellette lévő pályán edzettem, és ez az egész pályafutásomra kihatott. Ha edzések közben már fájt az úszás, ha már azt hittem, nem maradt semmi erő bennem, akkor eszembe jutott, hogy ő micsoda földöntúli alázattal, szorgalommal kezdett el egy újabb hosszt, pedig már négyszeres olimpiai bajnok volt, de célba vette az ötödiket.

Hétéves voltam, amikor ő az első olimpiáját nyerte Szöulban. Akkor azt mondtam anyukámnak – hihetetlen csodálattal -, egyszer én is ilyen bajnok akarok lenni. Az 1995-ös bécsi Európa-bajnokságon szinte remegtem a rajtkövön a 46 kilómmal, amikor a váltóban én következtem utána. Ezüstérmesek lettünk, vagyis újabb hét év elteltével ott álltam mellette a dobogón az eredményhirdetésnél. Ez volt az egyik legünnepélyesebb pillanata a pályafutásomnak. Fantasztikus érzés volt, pedig átéltem már ezt-azt.

Fotó: Bődey János / Index

Egy másik nagy ikonnal, Darnyi Tamással is együtt edzhetett a 2000-es olimpia előtt, elsősorban a fordulókat gyakorolták. Edzője, Kiss László azt mondta, ha nem is lett jobb ettől a foglalkozástól, ha ön hisz abban, hogy jobb lett, már megérte. Hasznos volt a segítség?

Hasznos. Szerintem sokat segített nekem Tamás. Egy olyan lehetőséggel pedig ki ne élt volna, ha egy akkora klasszis, mint ő, felajánlja egy éven keresztül a szombat reggeleit nekem. De meggyőződésem, gyorsabb is lettem tőle. Az úszás ugyan egyéni sportág, de ahhoz hogy valaki olimpiai bajnok legyen, rengeteg emberre van szüksége a háttérben. Család, edzők és még sokaknak. Az aranyérmemből, ha tehetném, nagyon sok embernek adnék egy pici darabot, és az biztos, hogy Darnyi Tamás is köztük lenne. Azért annak örülök, hogy verseny közben csak háromszor kellett fordulni, hiszen az úszástudás volt mindig is az erősségem, a fal engem csak megzavart. Ha tehettem volna, legszívesebben 200 méteres medencében versenyeztem volna, fordulók nélkül.

A szakemberek úgy értékelték, úszni biztosan ön tud a legjobban és leggyorsabban, különösen az utolsó ötvenen. Mi volt ennek az ötvennek a titka?

Mindig jó volt a hajrám. Így voltam kódolva, így volt felépítve a versenyzésem. Edzőmmel, Kiss Lászlóval, rengeteget is gyakoroltuk. Mivel lassan kezdtem, ami persze tudatos volt, a végén mennem kellett. Sydneyben a rajt előtt az jutott eszembe, amit a Tűzszekerek című filmben hallottam, hogy az erő belülről jön. Ez a belső erő az úszástudás mellett mindig segített. Ahogy most is segít. Az olimpián éppen az utolsó méteren volt a legnagyobb szükség erre a belső erőre, mert addig nem vezettem. Aztán jöhetett az önkívület, nem is emlékszem pontosan, mi történt a győzelem után, csak képek foszlányai vannak meg a fejemben. Az viszont tisztán megvan, hogy a Himnusz alatt elsírtam magam.

Milyen volt azzal szembesülni, hogy pár év múlva jönnek a fiatalok, akikkel egyre nehezebb tartani a lépést?

Az egész élet változik, nem vagyunk kivételek, és ami a legfontosabb: az élsportolók nem gépek, hanem mint mindenki más, érző emberek. Nem lehet mindig nyerni. Iszonyatosan keményen dolgoztam akkor is, amikor nem elsőként értem célba. De már más volt a cél is előttem, miután mindent megnyertem. A 2004-es olimpián már a döntőbe szerettem volna mindenképp bekerülni. Negyedik és ötödik lettem, ami nem rossz eredmény. 200 vegyesen Egerszegi idején belül értem célba, és az év úszónője is lettem ezzel az eredménnyel. Egy sportolót akkor is motiválni és támogatni kell, ha éppen nem ő a legjobb, attól még, hogy valaki nem nyer, érhet el jó eredményeket. Jó lenne megváltoztatni azt a berögzült szemléletet, hogy a sportoló csak akkor fontos, amikor nyer. Rengeteg munka van az érmek, de még a helyezések mögött is. A doktorimban egyébként kitérek majd erre is, és remélhetőleg egyfajta szemléletváltozást is előidézek ezzel.

Fotó: Bődey János / Index

Mekkora a presztízsértéke annak az értékrendjében, hogy doktor lesz?

Nekem a tanulás volt presztízskérdés. Most még nem tudom, hogy a nevem előtt használni fogom a Dr. megjelölést vagy sem. De nem is ez a legfontosabb, mert nem ezért csinálom. Olyan családban nőttem fel, ahol a tanulás fontos értékrend volt, hiszen édesapám és édesanyám is közgazdászok, bátyám pedig egyetemi adjunktus.

Már világ- és Európa-bajnok voltam, amikor 1998-ban azzal álltam az edzőm elé: Laci bácsi, én továbbra sem szeretnék magántanuló lenni, továbbra is ott a helyem az iskolapadban. Tudom, hogy Eb lesz, hogy meg kellene védeni az aranyamat, de én az edzőtáborba nem szeretnék menni, mert akkor több mint egy hónapra kiesnék a suliból, ami érettségi előtt nem lenne túl szerencsés. Azt mondta, rendben van. Elfogadta, és támogatott. Lehet, hogy nem értett egyet velem, mert az ő sikeressége is rajtam múlott, de támogatott. Sok kritikát kaptam ezért, de az eredmény, a három arany az érettségi után azt mutatta, nekem volt igazam. És még az érettségim is jól sikerült. A kettő tehát működhet együtt.

Az értékrendemben a tanulás kötelező dolog. Soha nem éreztem azt, hogy amiért én élsportoló vagyok, magántanulónak kellene lennem. Minden nap bejártam az iskolába, mint mindenki más, nekem ez volt a normális. A saját példám is bizonyítja azt, hogy lehet valaki egyszerre jó tanuló és jó sportoló. Sok áldozattal és lemondással jár, de visszatekintve a pályafutásomra, azt gondolom megérte, ma sem csinálnám másképpen. 1996-ban az atlantai olimpián két célt tűztem ki magam elé. Az egyik, hogy Sydneyben olimpiai bajnok leszek, a másik pedig, hogy Amerikában fogok egyetemre járni. Pedig akkor még csak 15 éves voltam. Valahogy akkor úgy elvarázsolt az egyetemi város hangulata, ahol az olimpiát rendezték, hogy biztos voltam benne, vissza fogok térni. Már a sydney-i döntő után az járt a fejemben, mit kell tennem azért, hogy Amerikába járhassak egyetemre. Ráfeküdtem az ünneplés napjai alatt az angolra, mert éreztem, hogy mennem kell, Amerika hív engem.

Csodálatos négy évet töltöttem kint, rengeteget tanultam, és nem csak az iskolapadban. Jelenleg azért is vagyok elégedett az életemmel, mert saját vállalkozásaim mellett, már több mint 5 éve egy olyan hely a munkahelyem, ahol a sport és a tanulás, vagyis az a két dolog, ami az egész életemet végig kísérte, szimbiózist alkot, vagyis a Testnevelési Egyetem.

Még két éve van a doktori képzésből?

Van, aki 3 év alatt végzi el a PhD-képzést, van, akinek ugyanez a folyamat közel 10 évig tart. Jelenleg úgy tervezem, hogy összesen négy év alatt végzek, de majd meglátjuk sikerül-e.

Beszél a bajnoktársakkal is, hogy teljesebb és objektívebb legyen a kép?

Hogyne. A média munkatársaival, és élsportolókkal is készítek majd mélyinterjúkat. Az interjúk mellett survey-módszert, tartalomelemzést is fogok alkalmazni, és valószínűleg esettanulmányok megvizsgálására is kiterjesztem majd a kutatást. Ezek persze most még csak tervek, amelyek változhatnak. A világban nem annyira, de Magyarországon viszonylag kevesen végeztek kutatást hasonló témában, ezért hiánypótló lehet az írásom. Nem szeretném, ha a fiók mélyére kerülne majd, a kivonata talán még tankönyvekben is felhasználható lesz. Egyébként sokan kérnek tanácsot már most is sportolók, mi kell a jó és hatékony kommunikációhoz, hogyan is kell jól együttműködni a médiával.

Úgy látszik, az a kislányos imidzs, amivel megismerhette az ország már rég a múlté. Most már egyre inkább üzletasszony. Tudatosan teszi?

A kislányok felnőnek, az imidzs magától értetődően változik. Pláne, mert 3,5 éves a gyermekünk. Mellette végképp felnőttem. Vele lett teljes az életem. Nincs nála nagyobb ajándék az életben. Sokat tanultam tőle is. Az élsport egyébként nagyon sok mindenre megtanít: alázat, kitartás, céltudatosság, fegyelmezettség és persze a hatékony időbeosztásra is. Ezek az erények a kisfiam születésénél is, mint minden más területen az életben, nagyon sok mindenben segítettek. Egy kisbabának a legfontosabb az állandóság és a rendszer, és ezeket a dolgokat már a legelején kialakítottuk számára. Még féléves sem volt, amikor elhatároztam, hogy felkészülök a második nyelvvizsgámra, hiszen ez hiányzott a Corvinus-diplomámhoz.

Fotó: Bődey János / Index

Az életünk rendszerével meg tudtam oldani az otthoni nyelvtanulást, az olasztanár pedig házhoz jött. Így kevesebb mint egy év alatt sikerült letennem a nyelvvizsgát. Jóleső érzés volt, hogy 2014-ben például Budapest díszpolgára lettem. A kitüntetést a sportban és tanulásában elért kimagasló eredményeimért kaptam. Örültem neki, hogy a méltatásban a képzettségeimet is kiemelték a sportos eredményeim mellett, hiszen ez az a két dolog, ami végig kísérte és kíséri jelenleg is az életemet.